Én balgatag sokáig úgy tudtam, hogy az advent (csupán) a várakozás ideje. S a várakozás mindig kellemetlen emlékeket idézett fel: a nyolcvanas évek sorban állását, a kilencvenes évek eleji, hetenkénti, egész éjszakás zötykölődést a Zsil völgye felé a személyvonat illemhelye mellett… S mindig arra gondoltam, hogy teljen már el, holott az én időmből is múlott. Az adventet is úgy értelmezik, mint a keresztyénség unatkozását, reményvesztett belefáradását a végeérhetetlen várakozásba. Az első évtizedekben még reménykedtek, aztán türelmetlenkedtek, mára pedig lemondtak.
Viszont ez a hosszú ácsorgás alkalom lehet arra, hogy átgondoljuk magát a vár(akoz)ást, s a türelmet. Ezt tettem én is e rövid szöveg írása ürügyén. Rábukkantam Pilinszky helyreigazítására: “advent a várakozás megszentelése”. Vagyis a várakozás nem időpocsékolás, hanem egy külön “félretett” (megszentelt) alkalom, ami nem az én életidőmből telik el, hanem azzal párhuzamosan, idő(mö)n túl, mellett (annak mentén) megy végbe, hiszen az, amit/Akit várok, időn kívül, időtlenül fog bekövetkezni/megérkezni.
Képtelenség, de igaznak vélem, hogy a várakozás maga a várakozás gyakorlásának az alkalma. Erre pedig Spurgeon tanított, akitől azt olvastam, hogy: “A türelem csak türelemmel sajátítható el, mint ahogy az ember úszni csak az úszás gyakorlása által tanulhat meg.” A várakozás türelmet igényel, s a “türelem” – ezt a latin nyelvből hámoztam ki – elsősorban “(el)szenvedést” jelent. A “tűrő” tulajdonképpen “páciens”, aki vagy a gyógyszert hozó nővért, vagy az enyhet adó kimúlást várja. Az advent türelmese viszont a minden betegséget gyógyító, “könnyeket szárítgató” “áldott Orvos” közelgését várja.
A várakozás türelmét nemcsak maga a türelem gyakorlása, hanem a várt személy rendkívülisége szenteli meg leginkább. Mert, ahogy egy másik drága barátom, Henri Nouwen, írta: „A távolság sosem választ el két igazán törődő szívet, mivelhogy az emlékeink áthidalják a mérföldeket és pillanatok alatt egymás mellett termünk. Valahányszor elszomorodom amiatt, hogy hiányzol, arra emlékeztetem magam, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy egy annyira rendkívüli valakit hiányolok, mint Te.”
Az 500 éves reformáció és a 450 éves Magyar Református Egyház ünnepi évfordulója alkalmából az Erdélyi Református Egyházkerület rendhagyó módon olyan elmélkedés és prédikáció sorozatot indít, amely a rendkívüli, kettős emlékév minden vasárnapjára segítséget nyújt lelkipásztoroknak - de örömmel ajánlják az egyháztagoknak is olvasásra. Mivel az egyházi év adventtől adventig tart, vezérfonaluk is ezt a rendet követi.
forrás: reformatus.ro