Az embernek a holnappal való vitájában az Úr Jézus a Hegyi Beszédében nagyon erőteljes hangon beleszólt: Keressétek isten országát és annak igazságát és ne törődjetek a holnapi nappal, elég minden napnak a maga baja. A zsoltáríró pedig azt mondja, hogy az Úr arcának világossága nagyobb öröm a szívbe, mint amikor sok az ő búzájuk és boruk. Az a döntő vallomás van ebben, hogy Isten bírása a legfőbb jó. Nem a bor, nem a búza, nem a ruha, nem a lakás, nem a kibontakozás, hanem az Isten arcának világossága. „Hozd fel reánk arcodnak világosságát, oh Uram, nagyobb örömöt adsz így szívembe, mint amikor sok az ő búzájuk és boruk” Ez az ige az ároni áldás második szólama: Világosítsa meg az Úr az ő orcáját terajtad. Ezt a világosságot az jellemzi, hogy minél sötétebbé válik a világ, annál ragyogóbban tükröződik eléd. Vészben, viharban, összeomlásba Isten arcának a világossága a maga növekedő erejével és világosságával a legboldogabb tapasztalás és a legbizonyosabb menedék. Oh, a mi szemeink lassan megvakulnak, elvész ennek a világnak minden hiú dicsősége, megfakulnak a színei, kiapadnak a fényforrások, de Isten arcának a világossága soha el nem múlik, halálban nagyobb, mint az életben és a mennyben ezerszer nagyobb, mint a földi világban. Ez a sóhajtás: „Hozd fel ránk arcodnak világosságát” azt is jelent, hogy ez a világosság reánk hull, minket is megfényesít, ennek a derűnek, ennek az örömnek mi is hordozói vagyunk. Évek óta nem volt ilyen köd Budapesten, mint most. Az emberek szinte tapogatózva járnak, mint a vakok. De ezek közül a támolygó világtalanok közül hányan hordoznak lelkükben egy verőfényes képet egy szép májusi napról Budapesten, amikor egy felhőfolt sem volt az égen, amikor úgy kel fel a nap felettünk, mint egy hős az ő ágyas házában, amikor tele volt fénnyel, meleggel, örömmel a föld a szív, a világ. S ez csak egy halvány képe annak, hogy a ködbe, gyászba, pesszimizmusba, szenvedésbe, éhségbe, ruhátlanságba, lakásínségbe, üldöztetésbe belezuhant budapesti nép ilyen szép piros hajnalfényben fürödhetne, ha engedné, hogy Isten megvilágítsa az arcát rajta.
A hárfák ujjonganak, mint az ébredő tavasz harsonái.
Isten hozza ezt a világosságot, sőt el is hozta, hiszen azért ünnepeljük advent utolsó vasárnapját és két nap múlva karácsonyt, mert a világosság eljött. Számunkra jött el, szívünket nyitogatja és be akarja tölteni egész életünket. Hát nem a legfontosabb, a legszükségesebb dolog az imádság, mely ezt a világosságot hozza úgy, mint a fényhullám a felkelő nap világosságát?
S nincs-e valami nagyon kedves, nagyon gyermeteg, mégis hihetetlenül fölséges és irigylésre méltóan boldog a befejező vers nyugalmában: „Békességben fekszem le és legott elaluszom, mert Te Uram egyedül adsz nékem bátorságos lakozást.”
Úgy alszom, mint egy gyermek. Mint Isten gyermeke.
A hárfa elhalkul, majd megáll. Az áldozati tűz utolsót lobban és a templomban megül a Csend, az Isten áldó jelenléte.
Ravasz László
1956. december 23.
Ravasz László teljes prédikációja a „Válogatott írások 1945-1968” című kötetben olvasható.