Az adventi időszakban egyre inkább átmelegszik a szívünk a sokszínű és hangulatos ünnepi készülődés érzéseitől, mégis felébredhet bennünk a nyugtalanító gondolat: vajon nem válik-e mindez egy pillanat alatt semmivé, mint Arany János Rózsa és Ibolya című meséjében az ajándékba kapott ködpalota, amely csak látszat, tündéri praktika volt? „Lefeküttek benne, de hamar felfáztak, / Szegény purdék, mert a puszta gyepen háltak.”
Jó és szükséges éppen ezért tisztázni Isten Igéje fényében, hogy mi is van, mi is lehet a mi adventi várakozásunk mögött. Pál apostol Tituszhoz írt levele 2. részének néhány verse (11–13.) segítsen minket ebben. „Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, és arra nevel minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józanul, igazságosan és kegyesen éljünk a világban, mivel várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését.” Három gondolatot húzzunk alá ebben.
Az adventi várakozásunk igazi oka az ígéret szerinti Gyermek születése: „Mert egy gyermek születik nekünk…” (Ézs 9,5/a) Milyen döbbenetesen hatalmas, mindent meghatározó esemény ez! Jó is lenne, ha így volna. Mint ahogyan egyik kis unokám, akivel az esztendő hátra lévő időszakáról beszélgettünk, kezdte sorolni az általa mindent átjáró öröműnek várt, remélt történéseket. Több mindent kezdett számba venni, közte a számára mégis legfontosabbat, kistestvérük december 24-re kiírt megszületését. Ha egy családban egy gyermek születése ily életbevágóan fontos, akkor mennyivel inkább az Jézus Krisztusnak, Isten Fiának megszületése, testet öltése az egész világ számára! Pál apostol szavaival: „Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek.”
Ha mindez személyessé lesz számunkra, akkor telik meg az adventi várakozásunk igazi tartalommal. Ami több és más annál – és azt messze felülmúló –, ami sokak ünnepre készülődésének köteles, vagy éppen mégiscsak kedves, feszültséggel teljesített sürgés-forgását jellemzi. Rohanó versenyfutás az idővel, hogy az ünnepi asztalra kerüljön minden, ami némelyek szerint elhagyhatatlan: „Vadat és halat, s mi jó falat, szem-szájnak ingere…” Ennél mennyivel többet, maradandóbbat kínál nekünk Istennek a Jézus Krisztusban megjelent, üdvözítő kegyelme!
Akik ezt megismerik és személyes hittel elfogadják, azoknak ez a kegyelemmel találkozás különösen fontos, igazi tartalommal telítődő, derűs, előremutató életprogramot indít el. Olyat, amelyről így ír az apostol: „…megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józanul, igazságosan és kegyesen éljünk a világban.”
A nagy kérdés ezek után az – és jó lenne ezzel mindannyiunknak őszintén és személyesen szembesülnünk –, hogy ilyen tartalmú-e a mostani adventem. Talán még nem késő erre venni az irányt egyfajta határozott és késedelmet nem tűrő lelki újratervezéssel!
Végül: van-e az adventi várakozásunknak valódi és érdemes célja? Vagy talán a naptár oly gyors és megállíthatatlan átfordulásával ez is olyan kiábrándítóan kiüresedővé és funkcióját vesztetté válik, mint az ünnepek után a szemétbe hajított karácsonyfák? Vannak, akik számára bizonyára így lesz. Ám Urunk szavai erre nézve is tartogathatnak bátorító eligazítást számunkra: „De közöttetek ne így legyen.” (Mt 20,26)
Mert valóban lehet másként! Lehet igazi tartalommal teli, örökkévaló jövőbe tekintő, bizakodni tudó, reménységben élő az adventi várakozásunk. Ahogyan olvassuk az apostoli bizonyságtételben is: „…várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését.” Töltse meg ezt a mostani adventünket is ennek örömével a mi Urunk, hogy az boldog reménységű várakozássá lehessen!
Agyagási István
nyugalmazott lelkipásztor
Az írás megjelent a Reformátusok Lapja 2017- december 10-i számában.