„Várj ember szíve készen…” – advent időszaka van, karácsonyra készülünk. Sajnos már szinte közhely a 312. dicséret eme szép kezdő sora, mert a készülődés, a karácsonyi ajándékok vásárlásának kérdése, minden olyan megszokott. Mi lelkipásztorok, de sokszor szoktuk ezeket a szavakat elmondani ilyenkor. Azonban most nem erről akarok szólni, mert ami sablonos, rutinszerű, az nem Istenről szól.
Az advent időszakában nem szabad megfeledkeznünk az imádságról, annak megtartó erejéről. Spurgeon szavai jutnak eszembe: „Az ima hasonlít Mózes felemelt karjához, amely nagyobb kárt tett az ellenséges Amálekitákban, mint Józsué kardja.”
Hisszük-e, valljuk-e, hogy van értelme és célja az imádságainknak, kéréseinknek, fohászainknak – főleg akkor, amikor egy-egy imádság látszólag nem talál meghallgattatásra? Fájdalmat hordozó, gyászoló, még hitben buzgón elöljáró embereket is megtéveszt az az érzés, kételkedő gondolat, hogy vajon érdemes-e imádkozni. „Imádkoztam érte, betegágya mellett, mégis elment.” Kísértő gondolatok ezek, de meg kell értenünk, hogy amikor a mi kéréseink és sóhajaink látszólag nem találnak meghallgattatásra, akkor Istennek más tervei vannak velünk és szeretteinkkel. Az imádság csodálatos kapcsolat Istennel, mert szólhatunk hozzá és tudjuk, hogy Ő meghallgat minket.
Jézus ekképpen inti Pétert: „Könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited.” Pedig Péter kardoskodott, emberi módon gondolkodott, aztán meg is tagadta Jézust. És mi lett a következménye? Sírás. Mennyei Atyánk kegyelmessége időről-időre biztosít bennünket arról, hogy az imádság fontos.
Az imádság Istentől kapott üzeneteken is alapszik, mert emlékezzünk csak rá: a prófétai időkben, ha nem szólt az Úr, akkor csönd volt. Az a csönd, amikor Isten nem szól, az a legrosszabb. Sajnos, ma sok család van, ahol Isten szólni kíván, de nem hallják meg, mert az egyéni érdek betapasztja az ember fülét, nem lát és nem hall, csak önmagára gondol.
Talán eszünkbe jut gyermekkori emlékeink közül egy-egy régi karácsony, s az az érzés: vajon mit kapok ajándékba? Olyan izgalmas volt bemenni a karácsonyfához és várni, mi lesz alatta. Miért nem lehet ilyen izgalmas az adventi várakozás, a Megváltó születésének ünnepe? Vajon mit kapok ajándékba?
Mert minden bizonnyal kapunk ajándékba valamit, csak erre várni kell, kész szívvel és lélekkel, kellő nyitottsággal. Mennyei jó Atyánk még soha senkit nem hagyott ajándék nélkül. Azok maradtak hoppon, mint Júdás, akik aprópénzre váltották Isten szeretetét, vagy Anániás és Szafira, akik tartalékoltak maguknak egy kicsit, gondolván: nem biztos, hogy jó ügy ez a keresztyénség és Krisztus-követés.
Bátran hívjuk segítségül megtartó Istenünket, hogy áldott adventünk és karácsonyunk lehessen!
Márkus László református lelkipásztor
Tiszaszentmárton, 2016. adventjén
fotó: Kardon Márton