Nem adventi váradalmuk volt ezeknek az embereknek, de éppen arról kellene most beszélnünk, hogy a nem adventi váradalom is hogyan válik azzá, vagyis adventi várássá?! Egy halom szerencsétlen, nyomorult ember volt itt együtt: betegek, vakok, sánták, aszkórosok nagy sokasága, egy csomó nyomorult ember, az emberi élet mindenféle nyavalyájával, fájdalmával, megoldatlanságával megterhelve. És várták a megoldást, a víz megmozdulását, és ettől a gyógyulást. És ahogyan ezek ültek ott a Bethesda tavának az öt tornácában, úgy ülnek ma az emberek a földnek az öt világrészében és várnak valamit, nagy váradalom tölti el az emberek lelkét, ki ezt, ki azt, de mindenki vár valamit, amit élete problémája megoldásának tart. Szinte azt lehetne mondani, hogy az egész emberiség a maga egyetemességében, de az egyes ember is a maga személyes életkörülményei között nagy feszülőváradalomban él.
Van ebben a várakozásban jó is! Az tud várni, akinek reménysége van. Mert várni azt jelenti, hogy tudom, hogy valami hiányzik, valami nem teljes, valami nem jól van úgy, ahogy van, de nem adtam föl a reményt arra nézve, hogy egyszer majd megoldódik minden! Drága ajándéka Istennek az, amikor valaki így tud várni! Az öngyilkosnak éppen az a tragédiája, hogy nem tud várni. Elfogyott a türelme, elveszett minden reménysége és úgy érzi, nincs mit várnia! Így érezte ezt a bibliai Jóbnak a felesége is, amikor nagy beteg férjének ezt a tanácsot adta: „Átkozd meg az Istent, és halj meg!” Mintha azt mondaná: Elvette Isten a gyermekeidet, a vagyonodat, az egészségedet, kifosztott teljesen mindenből, hát mit várhatsz még tőle, mit vársz még egyáltalán az élettől? Légy öngyilkos, más megoldás már úgysem marad a számodra, mint a halál?! Ez mindig a Sátán tanácsa! A Sátán érdeke az, hogy az ember ne várja be, amíg Isten megoldja a problémáját! És milyen jó, hogy az öreg Jób nem követte ezt a tanácsot, hanem tudott várni, mert lám, nem várt hiába! Azokat a nyomorultakat is ott a Bethesda tavánál egyenesen a váradalom éltette. Várták a víznek megmozdulását! Ezért tartották még egyáltalán érdemesnek élni, mert megmozdulhat a víz és akkor megoldódik a nagy probléma! A felettébb való elkeseredéstől ment meg a várnitudás. Ezért mondottuk, hogy Isten drága ajándéka, amikor valaki tud várni! Tehát maga a várakozás, az valami jó dolog.
De veszedelmei, kísértései is vannak a várakozásnak! Egyik kísértése az, hogy az ember maga képzel el magának megoldatlan helyzetében valamilyen megoldást, és ahhoz ragaszkodik, minden váradalmával csak azt az elképzelt megoldást várja, érzéketlen marad minden más megoldási lehetőséggel szemben! Itt a történetben ezek a betegek a víz megmozdulását várták. El se tudták képzelni, hogy számukra másként is volna gyógyulás, úgy odamerevedett a váradalmuk a vízhez, hogy a közöttük járó Jézust észre se vették. Jézus, az Élet Fejedelme ott járt a betegek között, de ki törődött volna Vele? Nem Ő volt ott a fontos, hanem a víz megmozdulása! Elképzelték maguknak, hogy angyal száll le a tóra, fölkavarja a vizet és akkor egy valakivel, aki elsőnek tud belépni, csoda történik! Ezt várták! Úgy is mondhatnám, hogy csak ezt várták! Szinte azt lehetne mondani, hogy vakká tette őket a saját váradalmuk az igazi megoldás meglátására, tehát arra, hogy ne a víztől, hanem Jézus Krisztustól várják a megoldást!
És nem így vagyunk-e mi is?! Elképzelünk valami megoldást és annyira odakoncentráljuk minden váradalmunkat, hogy nem is tudunk más megoldásra nézni! Kitűzöm magam elé a megoldás lehetőségét és odamerevedem hozzá! A legtöbb embernek, akiben valamilyen váradalom él: ez a hibája! Például fiatal emberekkel szokott előfordulni, hogy szexuális életükben jelentkezőproblémáikra a házasságtól várják a megoldást. Azt várják, hogy az a sok zavar és küzdelem, ami bennük van, majd szépen mind kisimul és megoldódik a házasságban. És a váradalom egyszer beteljesül, de a megoldás mégsem következik be. Mert nem a házasság lett volna a megoldás, hanem Krisztus! De ki gondolt volna reá abban a nagy várakozásteljes állapotban?
Vagy például ismerek egy házaspárt, ahol a férfi sokat szenvedett a felesége megnemértő, keresztyén asszonyhoz nem méltó viselkedése miatt. A hosszú évek alatt a férfi magába zárkózó, mogorva, békétlen szívű emberré vált, és úgy látta, mindennek felesége meg nem tért állapota az oka. Csendes magányában sokat könyörgött felesége megtéréséért, attól várta lelki békessége visszanyerését, hogy felesége egyszer mégis csak megváltozik majd! Ebben a váradalomban élt! Nos: a nyáron bekövetkezett felesége életében a nagy fordulat, és a férfi mégis ugyanolyan békételen és mogorva maradt, mint volt. Az ő számára nem a felesége megváltozása lett volna tehát a megoldás, hanem Jézus Krisztus! De annyira odarögződött szíve minden váradalma egy általa elképzelt megoldáshoz, hogy észre sem vette, hogy az őszámára nem ez az igazi megoldás. Vagy például egy betegágyon fekvőember annyira csak egyetlen módon tudja elképzelni élete problémája megoldását, tudniillik a gyógyulás útját, hogy nem képes más megoldást látni, pedig esetleg nem az a megoldás, hogy meggyógyul, hanem talán az, hogy ott a nyomorúságban, a mélységben találkozik az Úrral! Talán éppen ezért kellett odakerülnie a mélységbe, hogy nagy általános megoldást adhasson néki az Úr, mert a mélység, a nyomorúság az emberi létben mindig nyitott kapu, amelyen át beléphet életünkbe az Isten irgalma. És mi azt képzeljük, csak úgy oldható meg a problémánk, ha a kapu becsukódik. Ne akard az ilyen nyitott kaput becsukni addig, amíg be nem jött rajta hozzád az Úr Jézus az Ő megoldásával! Az adventi váradalom ott kezdődik, amikor egy várakozó lélek fölad minden egyéni elképzelést és teljesen az Úr Jézus felé fordul, mint ez a bethesdai beteg, amikor megállt előtte Jézus!
Vagyis a szívünk váradalma akkor lesz adventi váradalommá, ha nem valamit várunk, hanem Valakit! Nem úgy van-e, hogy Jézustól mindig valamit várunk és nem Őt magát! Mint ez a bethesdai beteg is, amikor pedig már szemtől-szemben ott állt vele Jézus, megszólította, még akkor is csak mondta tovább a maga elképzelését: Ha volna emberem, aki bevinne a vízbe, amikor fölzavarodik, de nincs. Azt remélte, hogy majd Jézus lesz az a várva-várt jószívűember, aki végre teljesíti azt a régi vágyát, amit olyan sokszor kiszínezett már magában. Tehát még mindig a saját elképzelése szerinti megoldásnál tart, azzal a változtatással, hogy most már Jézustól várja annak valóra válását. Sokszor esik bele ebbe a hibába a vallásos ember, hogy elképzel valamit, kiszínezi magának, hogy milyen jó lenne így vagy úgy, hogy megoldódnék egyszerre minden, ha ez történne, vagy az történne: és az így kidolgozott terveknek a megvalósítását kéri az Úrtól, szinte elvárja, hogy megtegye, amit az ember így elképzelt magának. Hiszen az Úr megteheti, van ereje hozzá, hogy úgy oldja meg problémáinkat, ahogy én szeretném, ahogy én elképzeltem magamnak, mért ne kérhetném hát Tőle? Ebben megint az a hiba, hogy Jézus személye csak annyiban jelent a számomra valamit, amennyiben hozzájutok általa valamihez, amit szeretnék, amire vágyom, Jézus nem magáért Jézusért kell, hanem az, amit hoz, amit ad!
Nagy kísértése ez minden keresztyén embernek! Tudja, hogy Jézusnak adatott minden hatalom mennyen és földön, tehát Tőle várhatja élete minden dolgában a megoldást: és ez a megoldás kell neki, nem Jézus! Itt van például egy jó hét múlva a karácsony. Mindnyájan várjuk ezt a drága ünnepet, ugye? De vessünk számot csak a szívünkben ezzel a váradalommal: tulajdonképpen mit várunk mi a karácsonytól? Nem olyanok vagyunk-e mi is, mint a gyermek, aki csak az ajándékot várja, meg a karácsonyát várja tehát valamit várunk és nem Valakit! Családi együttlétet, gyertyafényes ünnepi hangulatot, megható karácsonyi prédikációt, egy kicsit vallásos érzelmekkel körülvett fenyőfaünnepélyt! Ha ebből valami hiányzik, azt mondja a legtöbb ember: nem is igazi karácsony ez! Érzitek, hogy siklik át a hangsúly észrevétlenül a lényegről a lényegtelenre?! A Valakiről a valamire?! A sok csillogó valamitől nem látjuk meg az egyetlen Valakit, Akiért a karácsony is van!
És vajon nem jól teszi-e Isten, amikor elszedeget egyet s mást a valamiből, hogy jobban előtérbe kerüljön a Valaki? Tulajdonképpen az egész keresztyénségünknek ez a baja, hogy az is csak valami és nem Valaki! Olyan valami, mint például a templomba járás, vagy adakozás, vagy kegyes beszéd, egy csomó bibliai gondolat, imádságos hangulat, régi élmények emléke. Igen: még azoknál is előfordul gyakran, akik pedig igazán találkoztak az Úrral, személyesen, valóságosan, hogy azontúl ennek az egyetlen találkozásnak az emlékéből élnek csak! A te keresztyénséged is ilyen valami?! Pedig nem ez az igazi! Az igazi keresztyénségnek a tartalma Valaki: a szívembe fogadott, a bennem megszületett és bennem élőÚr Jézus Krisztus! Azt mondta egyszer egy komolyan hívőember: Aki Szentlélektől keresztyén, annak mindig van valamije, például békessége, vagy öröme, vagy valami más kegyelmi ajándéka. Neked, Testvér, Krisztusod, élő Krisztusod van, vagy valami Ő Tőle?
Minden váradalmunk akkor lesz adventi váradalommá, ha nem valamit várunk, hanem Valakit. Ne valamit kérj, ne valamilyen megoldást kérj Istentől, hanem Valakit: magát az Úr Jézust, Istennek legdrágább ajándékát kérjed Istentől. “Istentől magát Istent kérjétek!” Ha nincs békesség a szívedben, ne békességet kérj, hanem Jézust! Ha nincs benned szeretet, úgy érzed, nem vagy képes szeretni valakit, ne azt kérjed, hogy tegyen képessé rá az Isten, tehát megint ne valamit kérj, hanem Valakit: Jézus Krisztust, Őt magát! Ha beteg vagy, ne gyógyulást kérj: ha fogoly vagy: ne szabadulásért rimánkodj, ha boldogtalan vagy: ne boldogságot koldulj, ha félelmeid vannak: ne bátorságért könyörögj, ha elfáradtál: ne új erőt kérj, hanem Jézus Krisztust! Az az igazi adventi váradalom, amit ez az ének fejez ki. Ne a víznek a megmozdulását várjuk hát, hanem Őt, az élet forrását, az élet teljességét!
Joó Sándor
1951. december 16.
Forrás: joosandor.hu